Meg egy kiváló magyar író, műveinek minden kérdés nélkül helyük van az irodalmi kánonban. Miért fontos ezt leírni? Azért, mert a NAT változtatás következtében felhördülő baloldal éppen hisztérikusan kéri számon a kormányon Szabó Dezső és Nyirő József tananyaggá avanzsálását. Aki olvasta a Jézusfaragó embert, vagy Az elsodort falut, az  tisztában van vele, hogy ezek az írások olyan irodalmi értéket képviselnek, melynek okán méltán kerülnének be a középiskolai tankönyvekbe.

Illyés Gyula érthetetlenül felülértékelt regényét, a Puszták népét szokták kiemelni, mint a szociográfiai regény alfáját és omegáját, miközben Az elsodort falu, mind nyelvezetében, mind mondanivalójában sokkal komolyabb mű. Mi hát a gond ezekkel az írókkal? Az, hogy a Horthy-korszak idején jobboldali nézeteket vallottak, sőt Nyirő tagja volt a nyilas parlamentnek is. Azonban, ha nekiállunk politikai nézeteik alapján, illetve egy adott kisebbséghez való viszonyuk alapján értékelni az íróinkat, az nem irodalomi, hanem politikai jellemzéshez vezet. És ez baj. Nagyon nagy baj. Ne nézzünk meg esetleg egy filmet, amiben a zseniális színészi alakítást nyújtó Major Tamás játszik, csak azért mert elkötelezett, mondhatni véresszájú kommunista volt? Ugye, hogy hülyén hangzik.

Sokan még azt mondják, hogy az országban terjedő antiszemita tendenciákat erősítené Nyirő és Szabó műveinek megismertetése a középiskolásokkal. Nem. A fentebb nevezettek nem azért kerültek be a tankönyvbe, mert antiszemiták, hanem azért mert nagy írók voltak, és, ahogyan senki nem indul el egy bunkósbottal török Erasmusos diákokra vadászni egy jó Balassi vers után, úgy az Uz Bence elolvasását követően sem fognak sehol felfűteni kemencéket...

Hogy lehet ezt értelmesen csinálni?

Úgy, mint a norvégok. A világ legelismertebb norvég írója, aki méltán nemzete büszkesége a mai napig, olyan világirodalmi tekintetben is kirívó művek szerzője, mint az Éhség, vagy a Pán, Knut Hamsun náci volt. Nem kicsit, nagyon. A Vidkun Quisling vezette kollaboráns norvég kormány legtekintélyesebb hazai támogatója volt. A háború után életkorára és érdemeire való tekintettel csak pénzbüntetésre ítélték és még a könyveit sem kellett bezúzni (ezzel szemben mi történik ekkor Magyarországon, ugye, hogy tűz és víz?). A mai napig minden probléma nélkül tanítják az iskolákban, csak elmondják mellé, hogy öregkorára megnácult és az nem volt szép dolog tőle. Ennyi. Erre tessenek gombot varrni.

Vagy ott van Szolzsenyicin, a Nobel-díjas orosz író, aki nem volt túl jó véleménnyel a zsidóságról, ettől függetlenül kiváló könyveket írt és a társadalmi megbecsültsége megkérdőjelezhetetlen Oroszországban. Az már csak egy kis hazai színes-szagos történet, hogy, amikor elhunyt és szerte országban-világban születtek a Szolzsenyicint méltató nekrológok, a Népszabadságnak sikerült előrukkolnia a frankóval és leírták, hogy az Együtt című művében tapasztalható antiszemita felhangok miatt élete végén kiírta magát az értelmiség köreiből...

Mindenesetre lehet, hogy mindenkinek jobb lenne, ha nem politikai beállítottság, hanem tehetség alapján válogatnánk művészeink között. Tudom, tudom, hosszú még az út odáig.