A Nyirő József újratemetése körül kialakult cirkusz egészen elképesztő mélységekbe jutott. Újabban a román kormány éppen felülvizsgálni szándékozik a székely íróról elnevezett köztereket, mint mondják azért, mert Romániában tilos háborús bűnösökről elnevezni bármit is. Felülemelkedve azon a tényen, hogy Nyirő nem volt háborús bűnös – hiszen semmilyen bíróság nem ítélte el, távollétében sem – egészen fura, már-már a cinizmus legfelsőbb határértékét pedzegeti ez a „felülvizsgálat”, ugyanis Ion Antonescu marsallt elítélte a román népbíróság háborús bűnökért, sőt ki is végezték. Ennek ellenére Romániában utcák viselik nevét Kolozsváron, Bukarestben, Pitestiben és még ki tudja hol.

Octavian Goga román költővel pedig olyan gyakorisággal találkozik az ember arrafelé a különböző köztereken, mint nálunk Petőfivel. Az az apró tény már senkit sem feszélyez, hogy vénségére a Vasgárda támogatója lett. Igen itt arról a Vasgárdáról van szó, melynek brutalitásához képest – érdemes utána nézni, hogy mit műveltek az 1941-es kormányellenes lázadásnak álcázott zsidópogromjuk során - a nyilasok kispályásnak tűnhetnek, és nem gondolnánk, hogy a hungarista pártszolgálatosok ne lettek volna a legaljadékabb gazemberségig kegyetlenek.

Provokáció az újratemetés, mondják a románok. Sokan itthon is ezt a nézetet osztják (köztük blogunk másik írója is, akinek tegnapi véleményét a témában ezen a linken találhatjátok). Azonban én nem tudok elképzelni olyan akciót a kormány részéről, ami arra kényszerítené Popescu2 főtörzsöt, hogy hullagyalázást kövessen el. Ebből a szempontból édes mindegy, hogy üres volt az urna, hiszen a szándék megvolt.

A legfelháborítóbb azonban mindközül az a hajlam, amit itthon lehet látni egyeseken, szinte drukkolnak, hogy az ügy kapcsán érje valami atrocitás a határon túliakat, csak azért, hogy jól a kormány arcába lehessen vágni, „ugye mi megmondtuk”. Megmondták. Azt is, amit Kádár óta szajkóz boldog boldogtalan a baloldalon, hogy véletlenül se illessük kritikával szomszédjaink kisebbségpolitikáját, mert azzal nemzettestvéreinknek árthatunk csak. Azt is megmondták, hogy a románok csak nemzeti érdekeiket képviselik. Persze, amikor mi próbálunk érvényt szerezni nemzeti érdekeinknek, azonnal hullani kezd a barna eső és még az Úristenből is véresszájú fasiszta briganti lesz varázsütésre, ugyanezen meghatározó véleményformálók szerint.

Morális felelősségről és háborús bűnösök temetéséről

Egy pillanatig, feltéve, de meg nem engedve, pusztán a hipotézis kedvéért játszunk el a gondolattal, hogy Nyirőnél komolyabb háborús bűnös még maga Adolf sem volt. Akkor is megilleti a végső nyughelyhez való jog. Ez mindenkinek jár Teréz anyától kezdve az utolsó apagyilkosig bezárólag.  Mielőtt itt még holmi keresztényi könyörülettel vádolnának meg – ami, mint tudjuk bizonyos felvilágosultabb körökben avítt dolognak minősül, sőt lassan szitokszóvá avanzsál – vegyük kezünkbe a Krisztus előtt usque félezer évvel keletkezett Antigonét. A dráma üzenete egyértelmű. A hivatalos álláspont szerinti hazaárulónak is jár a tisztességes temetés.

Nyirő esetleges felelőssége is egy bizonyos ponton túl megkérdőjelezhető. Nyilván azok számára, akik a primitív képlet alapján gondolkodnak – tagja volt a parlamentnek ’44.10.16 után = nyilas = személyesen lőtt zsidókat a Dunába – fölösleges bármit is mondani. Elmenekült a nyilasokkal, hörgik a jól értesültek. Körülbelül egymillió ember menekült el a Vörös Hadsereg barbarizmusa elől az országból, külön hazatelepítési bizottságokat kellett felállítani a háború után nekik. Mármint azoknak, akiket balszerencséjükre szovjet zónában ért a háború vége, vagy egyénileg döntöttek a visszatérés mellett. A biztonság kedvéért azért az első „szabad”, „demokratikus” választásokból 1945 őszén kizárták őket.

Azt meg már csak egészen halkan, lábujjhegyen merjük megjegyezni, hogy nem minden nyilas értett egyet a tömeggyilkosságokkal. Erre talán a legjobb példa Fiala Ferenc a Szálasi kormány sajtófőnöke, aki visszaborzadt a keretlegények vadállati rémtetteitől és maga is sok embert megmentett.

Ízlések és kettős mércék

Liberális oldalon komoly érv szokott még lenni, hogy Nyirő nem is volt jó író. Erre már a latinok is azt mondták: De gustibus non est disputandum. Bár ezt úgy kijelenteni, hogy egy sorát sem olvastuk el mert nyilas, ergo nem lehet jó író eléggé szánalmas egy mutatvány.

Érdekes vonal még a kettős mérce alkalmazása ebben a kérdésben. A Nyírő József morális felelősségét elszántan boncolgatók szó nélkül mennek el azon tények mellett, melyek – már ha ragaszkodunk az ő érvelésükhöz és próbálunk következetesek maradni – több tehetséges művészünk ugyanezen elv szerinti elmarasztalását tenné lehetővé. A kiváló színész Major Tamás a legsötétebb Rákosi éra (1949-1953) alatt, szegény Kállai Feri bácsi (Isten nyugosztalja) 1985-1989-ig volt parlamenti képviselő. Örkény István 1951-ben írt Házastársak című szocreál toposzoktól csöpögő, dagályos termelési regénye egyértelműen a kommunista diktatúra dicsérete.

Akkor most mi legyen ezen az alapon? Tiltsuk be a Tizedes meg a többieket? Poszthumusz fosszuk meg Kállait visszamenőlegesen a Nemzet Színésze címtől? Köpjünk, ha szóba kerül a Tanú, vagy a Legényanya? Kiáltsuk ki kifejezetten szar írásnak a Tótékat? Zúzassuk be, gyújtsuk föl Móricz Zsigmond szellemi örökségét, mert üdvözölte a Tanácsköztársaságot?

Vagy inkább megpróbáljuk elfogadni azt a tényt, hogy egy író nem csak intézmény, hanem magánember is, és mint ilyen, vannak politikai nézetei. Azonban semmilyen eszmerendszer nem képes elvenni valakitől a tehetséget. Mert az is olyan, mint a hülyeség, nem válogat politikai preferenciák alapján.

Hitvitában érvelni veszett fejsze nyele

A legnagyobb baj az, hogy egyre kevésbé van értelme a párbeszédnek a két oldal között. A nézetkülönbségek érvek híján hitvitákká korcsosultak, ahol az érdemi disputára már egyáltalán nincs igény. A napokban megpróbáltam egy ismert liberális blogon Nyirő témában ütköztetni az álláspontomat az ellenoldal képviselőinek meggyőződésével. A végeredmény kiábrándító volt. Értékelhető ellenérv helyett kitiltottak a blogról. Ez volna az a fene nagy liberalizmus? Csak addig hangoztathatod a véleményedet, amíg megegyezik a miénkkel? Vitakultúra hiányában pedig ultima ratio a kitiltás? Ez fényévekre van attól a gondolattól, amit többek között a liberalizmus egyik szülőatyjának, Voltaire-nek is tulajdonítanak: „…je déteste ce que vous écrivez, mais je donnerai ma vie pour que vous puissiez continuer à écrire”.